Irodalmi művek az írásról

Regényeket és egy elbeszélést szedtem egy csokorba, amelyek nem csak egy írókarakter szerepeltetésével érintik a témát, hanem magáról az írás mikéntjéről szólnak, tehát a mű megalkotásáról; arról, mi játszódik le egy író fejében vagy lelkében, amíg alkot, vagy milyen folyamatok zajlanak az életében.

Mellőzök tehát minden olyan történetet, amelyben szerepel egy költő, aki a sarokban fekve szenved az írói válságtól, de ez különösebben nincs kifejtve. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb írás, amit bemutatok, a művészetnél sokkal többről szól, és többségüket hosszabban lehetne elemezni, de én most a fenti szempontból mutatom be őket.

A következő szövegek spoilert tartalmaznak, de szerintem ez után is érdemes elolvasni őket, kiváltképp mert az általam elmondottaknál nagyobb mélységeik is vannak.

Thomas Bernhard: A mészégető

regény, 1970

Nem könnyű olvasmány, így csak azoknak ajánlom, akik nem vágnak a sarokba minden olyan regényt, amelynek a befogadásáért meg kell kissé küzdeni. Ami nehézkessé teszi az olvasást, az a nyelvezete, ugyanis mások tudósítása alapján ismerjük meg a főszereplő, Konrad életét, és többszörösen összetett, néha oldalakon át tartó mondatokon keresztül vezet minket az író a tudásig, hogy Wieser ezt gondolja Konradról, Frónak ezt mondta Konrad stb. Semmi idézőjel, semmi bekezdés, semmi párbeszéd. Az egész regény egy hatalmas bekezdés, ez engem nyomasztott olvasás közben, de az író célja nyilvánvalóan ez is volt.

A könyv főszereplője az öregedő Konrad, aki egy időben beutazta a világot a feleségével, aki mára lebénult, most pedig egy már működésen kívüli mészégetőben élnek ketten, távol a forgalmas településektől. A könyvet olvasva nem teljesen időrendben, inkább általánosságokat megismerve kapunk képet kettejük életmódjáról, miközben azt próbáljuk megtudni, hogy Konrad miért lőtte le a feleségét.

Ami most számunkra fontos, az az, hogy a férfi egy tanulmányt szeretne írni a hallásról. Már évtizedek óta dolgozik a művön: először titkolta a felesége elől a munkát, aztán bevallotta neki, és onnantól kezdve az egész életét úgy rendezte be, hogy a tanulmánnyal foglalkozhasson. (Már ez a két dolog is nagyon igaz az írókra általában.) Kísérleteket végez, főleg a felesége közreműködésével, aki ezt lelki terrorként éli meg, ám Konrad soha nem jut előrébb. Örökké csak kísérletezik, de papírra vetni sosem tudja azt, amire rájött, akár a világot járják Párizstól az egzotikus szigetekig, akár elvonulnak a mészégetőbe. A szavak egyszerűen nem jönnek, mert mindig úgy érzi, hogy megzavarja őt valami, például lépések zaja. Végül arra a megállapításra jut, hogy örökké a megfelelő pillanatra várt, amivel épp hogy lehetetlenné tette ennek az elérkezését. Szerinte nem tanácsos a fejünkben formálódó dolgot azonnal leírni, mert az úgy még nem lesz elég jó. Viszont egy idő után, amikor már többször átgondoltuk azt, le kell írni, különben örökké a fejünkben hordjuk, és egy idő után már nem is fogjuk tudni megalkotni a művet, legalábbis Konrad meglátása szerint. Úgy gondolja, ő túl sokáig húzta az időt, és elvesztette már a pillanatot, amikor valóban papírra vethetné mindazt, amit szeretne, pedig a bekezdések felosztása is a fejében van, szóban el tudja mondani az egész mű tartalmát és szerkezetét.

blur-blurred-book-46274

E. T. A. Hoffmann: Unokabátyám sarokablaka

elbeszélés (nem önállóan jelent meg)

Hoffmannt legtöbben a Diótörő és Egérkirály, Az arany virágcserép, esetleg a Homokember írójaként ismerhetitek. Akinek Az arany virágcserép rossz élmény volt, az se ijedjen meg, mert az Unokabátyám sarokablaka egyrészt novella (tehát rövidebb), másrészt jóval könnyebben emészthető. Csak felületesen számolok be arról, miről is szól az elbeszélés, a minket érintő témákat hozom csak fel itt is.

Az elbeszélő meglátogatja író nagybátyját, aki paralízisben szenved, és már évek óta nem írt semmit. Az unokaöcs örömmel látja, hogy nagybátyja jobb színben van, és a hangulata is javult. Mint kiderül, a nagybácsi kedvelt elfoglaltsága, hogy szobájának nagy ablakán keresztül bámul le a piactérre, nézi a nyüzsgő tömeget, és ezzel szórakozik napokon át. Megmutatja az unokaöccsének is, hogyan. Az ablak előtt elhelyezkednek, és nézik a lent mozgó embereket, próbálják kitalálni a köztük lévő viszonyokat, követik őket a szemükkel.

Mikor az unokaöcsnek nem tetszik az egyik történet, amit a nagybátyja mond egy a piactéren látható férfiról, az kijelenti, hogy rendben van, akkor annak a férfinak teljesen más az élettörténete. Ez a kijelentés elbizonytalanítja az egész narratológiát: tudjuk, hogy a nagybácsi járt már a piacon korábban, hogy vannak a meséi között valós esetek, amiket a piac szereplőivel való társalgásból szűrt le, és tudjuk, hogy egyesekről valóban rendelkezik információval: ismeri a szüleit, tudja, mit tanul az illető stb., de végig nem egyértelmű, hol van az a határ, ahonnan már rögtönöz: vagyis valós adatokat mond-e, vagy csak fantáziál.

Miközben lefelé néznek, a nagybácsi azt próbálja elmagyarázni az unokaöccsének, hogyan kell megnézni a dolgokat amolyan művészi módon. Csakhogy van egy bökkenő: a nagybácsi mindezeket sosem veti papírra. Látni tanítja a fiút, de amit ő csinál (mostanában, mert korábban jelentek meg könyvei), az nem írás. Az csak nézés. A férfiban elindulnak dolgok, de nem jutnak el a papírig, mert egyszerűen az élete fölött átveszi az uralmat a megfigyelés.

Michael Ende: Momo

regény, 1973

Michael Ende német író sokkal ismertebb arról, hogy ő írta A végtelen történet című regényt. Ha máshonnan nem, a filmből ismerhetitek ezt a sztorit (melyből az amerikai változat ismertebb), még ha az író maga a filmtől el is határolódott, olyannyira, hogy állítólag levetette róla a nevét. Szerintem a Momo jobb, mint A végtelen történet, de az is méltán híres. A Momo elvileg meseregény, de érdemes felnőtt fejjel elolvasni.

Az alaptörténet Olaszországban játszódik, és arról szól, hogy az emberek körül felgyorsul az idő, és elkezdenek egy rohanó világban élni. Az olasz városban megjelennek a Szürke Urak, akik az idő bankárai, és hozzájuk lehet betenni megőrzésre az ember idejét, valamint ők javasolják a helyi lakosoknak, hogy próbáljanak meg takarékoskodni az idejükkel, és ne fecséreljék azt el fölösleges, haszontalan tevékenységekre. Az emberek ezt be is tartják. Hamarosan az intézmények is átalakulnak ennek megfelelően (például az éttermek és óvodák), de a dolog nem sikeres, ugyanis az emberek azt az időt, amit a sietséggel megspórolnak, ugyanúgy arra használják fel, hogy még több időt spóroljanak meg maguknak, és valahogy a bankba tett másodpercek sosem kerülnek elő, pedig mindegyikkel el lehet számolni. Ami meglepő az az, hogy ezt a modernnek tűnő regényt 1973-ban adták ki.

Gigi, majd érettebb fejjel Girolamo, idegenvezető a városban, ahol a főszereplő lány, Momo is él. Szabadidejében történetekkel szórakoztatja az ismerőseit, de munka közben is sokat lódít. Girolamo később a történeteiből él. Nem egészen író, inkább olyan ember, aki eladja a történeteket, például rádiójátékokhoz, sorozatokhoz. Ez így nincs leírva a könyvbe, de azt tudjuk, hogy mindenféle televízióval ápol kapcsolatot, nem csak írásban terjednek a művei, én ezért olyasmi embernek képzeltem őt, mint azokat, akiknek a sorozatok elején ki van írva a nevük, hogy “created by XY” (még ha ilyen a ’70-es években nem is biztos, hogy volt).

Gigiben az az érdekes, hogy ő az egyetlen szereplő, aki észreveszi magán azt, ami történt vele, mégis vállalja: mármint azt, hogy üzletet csinált a művészetéből, és mára értéktelen kliséket pakol egymásra. Még beszél is a Szürke Urakkal, akik közlik vele, hogy a stresszmentes élet és a siker között választhat. Gigi rohan a válság felé, ugyanis fogynak az ötletei. A könyv második felében már eladta azokat a történeteket, amelyekkel kapcsolatban megígérte Momónak, hogy soha nem meséli el őket senkinek. Még sablonokból, panelekből össze tud rakni sztorikat, de ezek majd egyszer szintén el fognak fogyni. Ideáig látjuk az életét. Nem tudjuk meg, mi lesz vele történetírás-szempontból. Giginél nem a mű létrejöttét tapasztaljuk meg, hanem az életének alakulását. Nem feltétlenül igaz, hogy az általa írt könyvek nagy művészi értékkel bírnak egyébként, hiszen a regény világában ő egy ünnepelt bestselleríró, de az, hogy valaki bestselleríró, nem jelenti azt se, hogy ne állhatna művészi szinten az írása. Minden esetre Gigi a tipikus „nagy mesélő”.

Honoré de Balzac: Az ismeretlen remekmű

kisregény vagy elbeszélés, 1831

Ez a kisregény nem az írásról szól, hanem a festészetről, de értelmezhető általánosságban a művészetről való írásként is, és mivel nekem nagyon tetszett, ezt is felteszem a listára. Bár novella terjedelmű alkotás, de önálló kiadása is létezik, én ezt olvastam, és úgy gondolom, ha kiadták külön könyvként, tekinthető kisregénynek. Én azt a példányt tartottam a kezemben, amit Picasso illusztrált. Picasso ugyanis 1921-ben (értelemszerűen tehát nem Balzac korában) felkérésre illusztrációkat készített a történethez. A spanyol festőre nagy hatással volt a szöveg, és más ismert festők is kedvenc könyvüknek nevezték.

A történet két valós és egy fiktív festőről szól. Utóbbi Frenhofer, aki a történet szerint kora (1612-ben vagyunk) ismert művésze, mester, akire az amatőr művészek csodálattal tekintenek. Két fiatal férfi találkozik Frenhoferrel – ez a két férfi valós szereplő, olyan festők ők, akiknek ténylegesen fennmaradt a neve, ám a Balzac által róluk leírt kaland kitaláció csupán. Egyikük Frans Porbus (Balzac így írja, a Wikipédia szerint egyébként Pourbus), és a nála fiatalabb, az elbeszélés jelenében még inkább csak fiú, Nicolas Poussin. Ők azok, akik Frenhofer elmélkedéseit hallgatják a festészetről. Történik persze más is, egyikük például együtt jár egy lánnyal, és ezzel kapcsolatos cselekedetei is a művészetre reflektálnak (például lesz-e modell a lány egy festményhez), de nem ez a mi szempontunkból leglényegesebb szál.

pexels-photo-102127

Röviden összefoglalva: Frenhofer állandóan arról beszél, hogy egy igazi remekművet fest, már jó ideje dolgozik rajta, és ha végre elkészül, majd mindenki meglátja, milyen zseniális. Persze most még nem mutatja meg, mert nincs készen, és addig nem láthatja senki. Ő majd szól, ha kész lesz, addig is állandóan minden ismerősének (vagy bárkinek, akit nemrég mutattak be neki) mesél róla. Sőt, a művészettel kapcsolatos elveit és felfogását is szívesen megosztja bárkivel, de magát a művet igazából senki sem látta még. (Nem ismerős ez a jelenség az íróknak is?) Persze mindenki el is hiszi mindezt, hiszen Frenhofer nagy festő, korának egyik legjobbja, bizonyára nagyon jót alkot. Az így fenségesnek beharagozott mestermű felkelti a két festő, Porbus és Poussin érdeklődését, akik mindenképpen szeretnék azt látni. Frenhofer azonban senkinek nem engedi megnézni, így a két fiatal festő beszökik a műtermébe, és önkényesen megtekinti az alkotást.

Azt látják, hogy Frenhofer festett egy nőt – eredetileg. Mostanra ugyanis az egész alkotásból már csak egy láb felismerhető, ráadásul egy zseniálisan megfestett, élettel teli láb, olyan, hogy az ember szinte várja, hogy kilépjen a vászonról. A lábhoz tartozó test többi része azonban felismerhetetlen. Frenhofer ugyanis mindig ráfestett egy újabb réteget, míg a végére egy teljesen kusza, semmit sem ábrázoló összevisszaságot kapott, egymást fedő ecsetvonásokat. A fiatal festők rájönnek, hogy a mester már régen kész van a művével, de mindig tökéletesítgeti azt, és nem tudja abbahagyni a festését. A kilátszó részből látszik, hogy az eredeti alkotás valóban zseniális, de ezt Frenhofer nem ismerte föl, és addig-addig folytatta az alkotást, amíg tönkretette az eredményt. (Egyes értelmezések szerint Balzac az absztrakt festészet születésére reflektál a művével, de én ezt nem hiszem, vagy nem is tartom lényeges kérdésnek.)

A történet végén Frenhofer rájön, hogy a fiúk belopakodtak a műtermébe, és maga is meglátja, mi történt a festményével. Az események hatására magára gyújtja a műtermét, a két fiúra pedig nagy hatással lesznek a történtek – mindketten nagy művészi karriert futnak be.

Émile Zola: Párizs gyomra

regény; 1873

Ez a mű biztosan szóba kerül még a blogon, mert nem győzöm ajánlani azoknak, akik szerint táj-, helyiség-, ember- vagy városleírást csak unalmasan lehet írni. Zola leírásait nem tudom elmagyarázni; eddig egyetlen szót találtam rájuk: dinamikus. Sőt, mozgalmas. Hogy ez mit jelent egy leírásnál, azt akkor értheti meg bárki, ha elolvassa. (Többek szerint egyébként gusztustalan. Szerintem nem.)

architecture-buildings-chapel-71177.jpg

Ez a könyv nem elsősorban a művészetről szól, pláne nem az írásról. Mond azonban róla érdekeseket, ezért felvettem a listára. Ott van a főszereplő barátja, Claude. Ő egy fiatal festő, akinek az a vágya, hogy megörökítse a Párizsban az utóbbi időben végbement városiasodást. Ennek jelképe a vásárcsarnok, az ott dolgozó embereket szeretné megörökíteni, de sose sikerül neki. (Az egész regény a vásárcsarnok embereiről szól, valamint a főszereplőről, aki hosszú börtönévek után szembesül a főváros átépítésével és fejlődésével.) Claude próbálkozik mindenfélével, a kupac káposzták lerajzolásától a vásárcsarnokban szövődő egyik szerelem ábrázolásáig, de nem elégedett semmivel.

Végül felkérik, hogy rendezze be az egyik hentesbolt kirakatát. Elkezd kompozíciót létrehozni a húsokból, és érdekes megállapítást tesz. Úgy gondolja, ez a jövő művészete: létező tárgyakból gyorsan átalakítható műalkotásokat létrehozni, amelyek ideig-óráig az utcakép részévé válnak. Úgy gondolja, a rohanó világot így lehet csak művészileg megragadni.

Hogy ez igaz-e, az más kérdés, de Zola korában ez újszerű gondolat volt, hiszen az 1800-as években jutott erre a megállapításra.

Remélem, kedvet csináltam egy kis olvasáshoz. Mit hagytam ki a listáról? Tudtok hasonlókat?

 

Reklámok

8 Replies to “Irodalmi művek az írásról”

  1. Nem értek egyet. Szerintem A Végtelen Történet sokkal mélyebben és sokkal őszintébben beszél arról, milyen is megírni egy történetet, mitől nehéz, mennyire más az, amit az olvasó olvas és amit a szerző megír, pláne, amit végül ki is adnak… És arról is, mennyire képtelenül lehetlen dolog kezelni ezt az egészet, hiszen ide fut ki végül az egész, hogy mennyit adunk fel végül a saját kis világunkból, önmagunkból ilyen-olyan kompromisszumokon keresztül az állítólagos céljainkért…

    A Momo sokkal… “szájbarágósabb”, direktebb, és bár az is nagyon jó, de szerintem a közelében sincs a VT-nek. Az inkább egyetlen aspektusra koncentrál, míg a VT jóval átfogóbb, kezdve a szerző-karakter viszonyával, ami végül ugye maga a megoldás lesz. Hiszen az ember minden történettel, sőt, nagy általánosságban minden apró kis gondolatával saját magát gyilkolja vagy menti meg…
    A legtöbben abba megyünk tönkre életünk során, amit mi magunk művelünk saját magunkkkal a fejünkben, és épp ezért nincs senki más, aki segítsen rajtunk, csak mi magunk…. (Bárhogy is nevezzük azt a hangot a fejünkben. 🙂 )

    Kedvelés

    1. Szia!
      Üdvözöllek a blogon, remélem, rendszeres olvasóm leszel.
      Köszönöm a véleményed. teljesen igazad van abban, hogy A végtelen történet nagyon jól szemlélteti ezt az egészet. Két dolog miatt hagytam ki a felsorolásból: az egyik az, hogy nincs benne egy konkrét író (Barnabás csak metaforikusan az), és a bejegyzésem most erről szólt. A másik, hogy ez olyan nagyon egyértelmű, ha az ember az irodalomról keres alkotásokat. Igyekeztem kevésbé ismerteket felsorakoztatni. Az csak a személyes véleményem, hogy a Momo jobban tetszett. A végtelen történetet magam is zseniálisnak tartom, és tényleg nagy mélységei vannak, de igazából azt már felnőtt fejjel olvastam, míg a Momo hatással volt rám korábban is. Az ember talán ragaszkodik az emlékeihez.

      Kedvelés

  2. Érdekes példákat választottál, noha én ezek közül csak Az ismeretlen remekműt olvastam szerintem eddig, még az egyetemen. Most újra eszembe jutott, hogy már akkor is tetszett a gondolat, hogy egy nagyszerű művet tönkre lehet tenni azzal, ha folyamatosan újra és újra változtatunk rajta, ha nem tudjuk elengedni, nem tudjuk azt mondani rá, hogy készen van. Érdekes kérdés, hogy vajon az irodalomban is tönkre lehet-e úgy tenni egy művet, mint ahogy a történetben a vászonra rárakott túl sok festék végül eltüntette az embert… Mert azért ennek a veszélye írott szöveg esetén nem nagyon van, de néha lehet érezni valami olyasmit, hogy mintha itt az író annyira sokat csiszolgatta és tökéletesítette volna, elmagyarázva minden részletet és belezsúfolva mindent, ami a történettel kapcsolatban eszébe jutott, hogy túlzsúfolt és nem annyira élvezetes olvasmány lesz a végeredmény. A többi történet is izgalmasnak hangzik, Zola történetében a hentesbolti műalkotás akár egy modern performansz is lehetne, tényleg érdekes, hogy a 19. században jutott eszébe! A Momóban pedig nagyon modern, ami az idővel történik/amit az idővel csinálnak, ez is nagyon aktuális ma, amikor mindig kényszeresen nézegetjük az órát még akkor is, ha éppen nincs programunk, meg amikor mindig megpróbáljuk optimalizálni az időnket. Köszi az elemzéseket/ajánlásokat!

    Kedvelés

    1. Szia!
      örülök, hogy tetszettek, és annak meg pláne, hogy te is olvastad Az ismeretlen remekművet!
      Az írásban is létrejöhet szerintem ilyesmi, ha máshogy nem, hát úgy, hogy valaki nem képes kiadni a kezéből,mert még tökéletesítgetnie kell a művet. De elképzelhető, hogy akár túl is lehet írni valamit, van, hogy érződik rajta az igyekezet, izzadságszagú lesz. De ez csak akkor látszik talán, ha ismerjük őt, és tudjuk, hogy nem így akart írni.

      Kedvelés

  3. Csak a Mészégetőből ragadok ki egy mondatot, amihez hozzászólok:

    “Szerinte nem tanácsos a fejünkben formálódó dolgot azonnal leírni, mert az úgy még nem lesz elég jó.”

    Na, ez a legnagyobb hiba, amit egy író (vagy írni készülődő) elkövethet. Jó, abban az időben, amikor a történet zajlik még nem volt számítógép és szövegszerkesztő, és tízszer, vagy hússzor ugyanazt a szöveget átjavítani akkoriban még nagyon komoly feladat volt. Egyszerűbb volt mindezt inkább fejben csinálni minden hátrányával egyetemben. Manapság ellenben a technika nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően egyértelmű, hogy még a legkisebb gondolatot is érdemes “papírra vetni”, azaz begépelni és elmenteni.

    Kedvelés

    1. Igen, igaz, amit mondasz. Szeretném hangsúlyozni, hogy én nem feltétlenül értek egyet minden itt felsorolt mű állításával, illetve, hogy én kiragadtam részleteket, ennél azért alaposabb dolgokat állítanak. 🙂

      A mészégető azért került ide, mert úgy gondolom, nem mint tanács jó, hanem nagyon igaz, hanem nagyon igaz, hogy az írók ilyenek miatt halogatják a leírandó gondolataikat.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s