Mi nem írói válság és mi az igazából?

Ha az ember az írói válságról keresgél a neten, vagy témába vágó cikkeket olvas, biztos, hogy előbb-utóbb belefut pár agyonidézett mondásba ismert vagy kevésbé ismert íróktól. Nagyon sokszor egymásnak ellentmondó idézeteket és tanácsokat fog találni (mint egyébként minden egyes témában).

“Az ihlet a lusta írók kifogása” – mondta például Leslie L. Lawrence. Így vélekedett azonban Ancsel Éva: “Az író tud írni. A nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni.” Charles Bukowski szerint pedig az írói válságról írni is jobb, mintha egyáltalán semmit nem írnánk. (Ez szerintem egyébként nem egyedi gondolat, és nem is nagy felfedezés: karriereket és azok leghíresebb regényeit húzták már fel a témára.) Vannak, akik pedig úgy vélekednek, hogy írói válság,  vagy ahogy manapság nevezik blokk, egyáltalán nem is létezik, az csak művészi hiszti.

Mi nem írói válság?

Én most tisztázni szeretném a fogalom körül kialakult félreértést. Azt veszem észre ugyanis, hogy ha egy írónak nincs új ötlete, hajlamos azt mondani magára, hogy ő alkotói válságban van. Nos, ez a szituáció nagyon kellemetlen tud lenni, ha például egy ismert szerzőről beszélünk, akinek szerződése van arra, hogy a közeljövőben három regényt publikál. Bár a probléma némi elővigyázatossággal és előrelátással megoldható: az ötleteket folyamatosan gyűjteni kell. Persze ez fellengzős reakció volt tőlem, hiszen az ötletek fele rossz, a többi megírásához meg sok energia kell.

pexels-photo-212286.jpeg

Amennyire tapasztalom, sokan használják a kifejezést ilyen értelemben. Azt mondják, alkotói válságban szenvednek, mert nincs semmilyen új gondolatuk. Na, de nem életszerűtlen ez? Tulajdonképpen elég nagyképű kijelentés az, hogy ha nincs ötleted, az egyenesen válság. És irreális elvárást is támaszt az írókkal szemben, amitől, ha kellőképpen rágörcsölnek, és beleélik magukat, kialakulhat valódi alkotói válság. Ez azt feltételezi ugyanis, hogy az író egy gépezet, amelybe folyamatosan áramlanak az ötletek, és ha éppen nem, akkor elromlott. Ez a szemléletmód pedig biztos hozzájárul egy tényleg megviselő időszak kialakulásához.

Szerintem a művészek nem olyan emberek, akikből állandóan áradnak az ötletek. Semmilyen művész nem akkor van alkotói válságban, ha nem jut eszébe semmi. Gondoljatok bele: maga az eszébe jut kifejezés is mutatja, hogy nem mi vagyunk az esemény cselekvői. Hogy a nyelvészethez, a grammatikához nyúljunk segítségért: ez egy úgynevezett mediális ige. (Mint például a hullik [a falevél] vagy a jár [az óra] – az óra ugyanis nem akar járni, bár úgy mondjuk, mintha ő lenne a cselekvő, de neki ez nem a saját tevékenysége, ugyanúgy, ahogy a falevél sem szándékosan esik le a fáról. Így az ötlet sem szándékosan jut eszedbe, az ötlettel is csak megtörténik, hogy az eszedbe jut, és veled is csak megtörténik, hogy eszedbe jut az ötlet.)

Talán ismeritek Julia Cameron A művész útja című könyvét, amely kifejezetten válságban lévő alkotóknak szól, legyenek ők szobrászok, festők, írók, táncosok, zenészek, énekesek stb. A könyv tizenkét fejezetre van osztva, de egyik sem szól arról, hogy mi van, ha nem jutnak eszedbe ötletek – és telejsen jogosan van így. Olyasmikről szólnak az egyes részek, mint az állandó tökéletesítgetés; a kritikától való félelem; az, hogy az értelmiség hogyan vélekedik a magas irodalomról, vagy hogy ha olyan egyetemi szakot végzel, mint amilyen témában alkotsz, az milyen hatással van rád; de szentel még egy fejezetet annak is, ha sajnálsz pénzt költeni a művészetedre (ez inkább festők vagy zenészek esetében lehetséges) – szóval mindenről van benne szó, de arról nincs, hogy nem jut eszedbe semmi. Bár a könyvnek vannak hibái, de azt az írója remekül látja, hogy milyen témákat kell egyáltalán szóba hozni, ha (ahogy ő nevezi) gátolt alkotókról írunk. Persze nem igaz minden olvasóra az összes fejezet, rám sem, de a felosztással egyetértek (még ha vannak is összevonható fejezetek, illetve helyenként szerintem túlírta).

Ha nincs semmilyen ötleted, de azt hiszed, hogy kellene, hogy legyen, nos az… egy kellemetlen időszak. Kicsit közönségesebben nevezhetnénk úgy is, hogy szívás. De véleményem szerint a válság nem ez.

Mi az írói válság?

Az alkotói válság éppen azzal kezdődik, hogy van egy ötleted. Esetleg egy jó ötleted. De mégse írod meg, és annak ezer oka lehet, hogy miért, ami elsőre lustaságnak látszik. Persze lustaság is létezik a világon, de amikor olyasmivel kapcsolatban lustulunk el, ami évekig élvezetet okozott, az azért gyanús.

Vagy bele se kezdesz az írásba, vagy már a felénél tartasz a regényednek, de egyszer csak nem írod tovább. Talán kinéztél magadnak egy pályázatot, ami publikációs lehetőséget biztosít egy országosan terjesztett népszerű folyóiratban, de nem írod meg a művedet különböző dolgokon görcsölve, és végül lejár a határidő. Esetleg sokáig szívesen élsz egy regényed világában, jónak tartod, aztán egyszer csak valaki mond valamit, ami ezt megszünteti, vagy elérsz arra a pontra, ahol be kell látni, hogy a főszereplő motivációja baromság. (Ez utóbbi akkor tud megtörténni, ha évekig írsz valamit, és kezdetben még tinédzser vagy, amikor elkezded, de közben felnősz.) Esetleg minden alkalommal elölről kezded a regényed írását, sok változatot megalkotsz, de mindig csak a 9. fejezetig jutsz. Vagy tudod, mit akarsz mondani az írásoddal, a fejedben az egész meg is van, de a leírt szavak nem olyanok, sokkal bénábbak, és vagy nem teremtik meg azt az atmoszférát, amit szeretnél, vagy nem tudod megállapítani, hogy hogyan hat másokra. (Ez mindenkivel így van, de van, aki rágörcsöl.) Vagy egyszerűen csak túl sokat olvasgatsz az írásról, mindenféle híres írók tanácsait megfogadod, például hogy találd meg a saját hangod, amitől nem fogod jobban megtalálni, csak minden mondatoddal azt érzed majd, hogy ez se elég eredeti. (Én egyébként ezt rossz tanácsnak tartom, majd írok róla, hogy miért.)

pexels-photo-256541

Ennek az egésznek sok oka lehet, kire mi igaz. Leginkább a frusztráció vagy félelem áll a háttérben (nem is jó a mű; túl sok energiát belefektetsz, aztán hiába; valaki, aki szerinted ért hozzá, azt mondta, hogy rossz; hirtelen ráébredtél egy logikai bukfencre az alapsztoriban, és erre teljesen rágörcsöltél; mostanában olyan verseket vagy prózát olvastál, amiket Nobel-díjas szerzők írtak, és egyértelmű, hogy az életben nem fogsz ilyet letenni az asztalra; nevezel egy pályázatra, és azt tapasztalod, hogy nem azok kerültek ki győztesként, akik szerinted megérdemelnék; olyan egyetemi szakra jársz, ahol az adott művészeti ágról tanulsz, házi feladatként a legnagyobb elődökről kell állandóan elmélkedned, a professzorok – sőt az évfolyamtársak! –  között pedig kortárs alkotók szaladgálnak; valaki szerint nem elég modernek a verseid; könyvkiadóban dolgozol, és rálátásod van, hány tehetséges alkotó rohangál a világban; rájöttél, hogy gyerekkorodban azért ment simán az írás, mert akkor azt hitted, jól írsz, de felnőtt fejjel már látod, hogy nem csak azok voltak gagyik, de talán a mostaniak is – és így tovább).

A kreatív emberek nagyon fantáziadúsak, változatos akadályokat és meg nem történt beégéseket tudnak meguknak előre megjósolni. Ha létezik olyan, hogy a fantáziát túlzásba vinni, akkor ez lehet az. Persze ez nem valami speciális művészi dolog, mielőtt azt hisszük, milyen különlegesek vagyunk: a dolgok túlizgulása nem csak a mi privilégiumunk. De itt jön szóba a művészek feladatának megítélése. Arról a költők, írók is eltérően gondolkodnak, hogy feladata-e egy művésznek például a társdalmi szerepvállalás, de bárhogy is vélekedünk róla, tud frusztráló lenni. Akinek nincs ilyen, az például hiheti, hogy túlságosan öncélúak a versei, akinek meg van, az meg lehet, hogy mindig nagyobbat és nagyobbat akar mondani.

Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek írója szerepelt egyszer egy TED-előadáson. Bár egy könyvét se olvastam, érdekes, amit mond arról, hogy a költők és írók olyanfajta megítélése, mint akik ontják magukból az ötleteket, nem annyira régi (állítása szerint például az ókorban nem ez volt a megszokott, lásd múzsák, művészetek istenei stb.) Előadásában arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a nagyjából a romantika korában kialakult felfogásmód eléggé nyomasztó tud lenni.

Ti mit gondoltok a témáról? Egyetértetek velem a dolog definiálásában?

Reklámok

2 Replies to “Mi nem írói válság és mi az igazából?”

  1. Nagyon örülök, hogy megírtad mindezt, teljesen egyetértek veled. Szerintem sem az az igazi gond, hogy vannak napok, amikor nincsen kedve valakinek írni (bár ez is nagy szívás lehet, ha éppen közeleg a határidő), ez teljesen természetes, nincs minden nap mindenhez hangulatod vagy energiád, mindenkinek vannak rossz napjai. Nagyon jól írtad, hogy ez olyan, mintha az embert egy gépnek tekintenénk, ami ha nem működik mindig ugyanúgy, akkor elromlott, de ez nem így van. Az igazi válság szerintem is ennél sokkal komolyabb és mélyebben gyökerezik, és nem nagyon fog magától elmúlni. Ezért nem megoldás rá, amit valahol olvastam az írói válság „gyógyszereként”, hogy minden nap írni kell valamennyit akkor is, ha nincs kedvünk vagy ha nem tartjuk jónak (az se baj, ha másnap kitöröljük), mert ez azt feltételezi, hogy csak lusta vagy, ha nem akarsz írni. De az igazi írói válság nem ez, hanem az, amikor egyszerűen nem látod értelmét az egésznek, azért, mert magadat nem tartod jó írónak, vagy nem gondolod, hogy az ötlet/történet jó és “hasznos”, vagy hogy bárkit is érdekelne. Sok példát felsoroltál és tényleg mind olyan, hogy nagyon erős gátakat emelhet, amik megbéníthatnak akár hosszabb ideig is, főleg, ha még bizonytalan vagy abban, hogy lesz-e valaha bármi is ebből. Azt hiszem, aki már írt néhány népszerű könyvet és tudja, hogy van egy kiadó és egy olvasóközönség, akire számíthat, az kevésbé fog görcsölni, mint az, aki a semmiből próbálja megírni az első művét. Bár igazad van abban is, hogy az írók nagyon fantáziadúsak, szóval lehet, hogy a népszerű írók is gyakran megkérdőjelezik, hogy van-e értelme… Esetleg ha például egy teljesen más műfajban akarnak szerencsét próbálni, és attól félnek, hogy ez túlságosan eltér attól, amit korábban írtak, vagy lehet, hogy félnek, hogy csalódást fognak okozni a rajongóiknak (amitől mondjuk annak nem kell tartani, akinek még egy könyve se jelent meg). Szóval jó volt olvasni ezt. Nekem is úgy tűnik, hogy sokan inkább csak arra koncentrálnak, ha az írói válságról van szó, hogy mi van, ha néhány napig vagy akár hétig nem tud írni valaki, de szerintem valójában fontosabb az, hogy mik az okok, amiről te írtál.

    Kedvelés

    1. Gyakran ajánlják ezt, hogy írj minden nap, de szerintem a legtöbb író akkor sem ír minden nap, ha éppen nincs írói válságban. Akkor miért kéne olyankor így tennie?
      Szerintem a befutott művészek is görcsölnek,épp azért, mert meg kell felelniük egy róluk kialakított képnek. Michael Jackson jut erről eszembe: valahol olvastam, hogy amikor a Thriller album megjelent, ami ugye nagyon nagy siker volt, akkor nem tudta, hogyan tovább. Félt, hogy ami ez után jön, az csak bukás lehet. És állítólag ezért találták ki, hogy a következő lemezén, a Baden teljesen más öltözködési stílusa legyen: a korábbi elegáns után fekete “rocker” (persze csak ruha szempontjából), mert ha hatalmas sikered volt, és nem tudod felülmúlni, az egyetlen megoldás arra,hogy ne hasonlítgassák az új művedet a korábbihoz, ha teljesen mást csinálsz. Nem tudom, igaz-e mindez, mert nem vagyok egy Jackson-szakértő, de ha nem is igaz, akkor is van benne logika.
      Közben tovább olvastam a hozzászólásod: és pont ezt írod, hogy erre a közönség mit fog reagálni. Nos, igen, a kérdésérdekes. Valószínűleg nincs bevált recept.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s